A kislány félt a sötétben, de a anyukája ragaszkodtott hozzá, hogy szokja. „A sötétben nincs semmi más, mint amit nappal is látsz, csak nem látod”.
Ő viszont tudta. Néha hallotta a suttogást. Érthetetlen zajok vették körül, amiket senki sem hallott, vagy mindenki letagadta. Olyan volt mintha egy láthatatlan üvegfal lett volna az ő lelke és a többi lélek között. A többiek egy másik világot éltek, ami szép és rózsaszín, csillog és vidám.
Ő pedig belül tudta. Érezte hogy a világ ennél sokkal többmindenből áll, de még kicsi volt és nem tudta elmondani, megfogalmazni hogy pontosan mire gondol, meg senki sem volt rá kíváncsi amikor ezel próbálkozott. Hiszen ő még csak egy óvódás! Üljön le és játszon szépen, az élet csak ennyiből áll.
Egyik átlagos éjszaka feküdt az ágyában a sötétben, és a sötétség halk suttogását hallgatta.
Próválta kivenni a szavakat, de nem lehetett. Közelről halotta a hangokat, de nem értette mit mondanak. Takaróját nyakig felhúzta, próbált észrevétlen maradni, mint aki nem is létezik, mint minden este amikor a sötétség körbevette és ő félt.
A város fényei már elhalkultak, de ő még mindig nem tudott aludni az álllandó félelemtől.
Csak pislogott, és gondolkozott, hogy a szülei miért teszik le mindig ilyen korán aludni, mikor nem tud? Vajon a többi gyereknek is ilyen korán kell aludnia?
Már majdnem elszenderedett, mikor az egyik falnál homályos fényt pillantott meg.
A rettegés, mint egy villám csapott belé. Megtalálták. Próbált lejjebb húzódni a takaró alá, hogy csak a szeme lógott ki. A homályból lassan egy alak lépett elő, halvány sárgás, szürkés fénnyel. Egy csontváz volt, térdtől lefelé nem látszott. A kezében egy tőrt tartott a mellkasához szorítva függőlegesen lefelé az élével. Valami rongyszerű ruha is volt rajta, nem kivehető.
Lassan, egyenletes sebességgel haladt előre, de nem nézett olralra az ágy felé.
A kislány úgy érezte hogy most jött el a vég órája, megtalálta az a lény amitől a sötétség miatt félt.
Próbálta a lélegzetét visszatartani, hogy halottnak tűnjön, és az árny ne vegye észre hogy ott van, mert ha semmilyen életjelet nem ad magáról, akkor talán magától elmegy.
Az árny lassan eltűnt az ablaknál, anélkül hogy ránézett volna a kislányra.
Próbálta olyan sokáig visszatartani a lélegzetét amég csak tudta, de aztán mikor nem bírta tovább, akkor apró levegőket vett nagyon-nagyon halkan.
Órákig nem mert megmozdulni. Órákig nem nert hangot kiadni.
Ha tehette volna a saját szívverését is leállítja, csak azért hogy az árny ne vegye észre, mert bármikor vissza is jöhet.
A sötét éjszaka végtelennek tűnt, és ő tehetetlennek vele szemben.
Senki segítségére nem számíthatott. Hiszen ők valamiféle furcsa, másféle életet éltek, sekélyes, lényegtelen problémáik voltak amikkel egész nap foglalkoztak. Azt nézegették a tükörben hogy néznek ki, milyen színű legyen a ruhájuk, vagy mit egyenek aznap. Mintha nem is élnének. Mintha soha nem is éltek volna. Vajon mi lehet az élet? Ők egy párhuzamos univerzum lakói, akik összecsúsztak a sötétség szálával, egymás mellett futnak de soha nem találkoznak?
Sokáig félt még a kislány, hogy a lény valamelyik éjszaka visszatérhet és rátalál.
De nem jött vissza többé, csak a suttogást lehetett mindig hallani, amit előtte is. Akkor is amikor nem volt senki sem ott. Akkor is, amikor már nagyobb volt és az erdőre ment ki, vagy a folyó mellé. A suttogás örök. Sosem vagy egyedül, csak azok, akik az üvegfal másik oldalán élnek. A többiek.
Ugyan a kislánynak már van hangja, de szeretné, ha anonym maradna az írása.
Ha kíváncsi vagy, hogy egy hónapban, milyen érzelmi hullámvasúton mész át, töltsd ki ingyenes hangulatkövetőnket!