Majdnem 20 éve küzdök pánikbetegséggel depresszióval. Sok minden áll ennek hátterében, de a legfájdalmasabb a traumatizált gyermekkor. Szeretethiány, fizikai és lelki bántalmazások, alkoholista szülők.
Túl korán kellett felnőni, nem volt mellettem senki, egyedül tettem meg az utat idáig.
Apám gyakran verte anyukámat ha ivott, számomra a büntetés az volt, hogy végig kellett nézni, néha még most is álmodok vele.
Akkor még nem értettem, miért nem tudott szeretni anyukám. Fájt vegyes érzéseim voltak, félelem, rettegés, mi lesz velem egyedül. Később anyukám is sokat ivott, apám miatt nem volt menekvés, áldozat lettem. Jöttek a fizikai bántalmazások, miért? Nem tettem semmi rosszat. Csak úgy mert apám is ezt adta anyámnak.
Aztán bekövetkezett a tragédia, anyukám beteg lett, gyógyíthatatlan stroke. Egyedül maradtam, hogyan tovább. Jött a kérdés otthonba adom vagy ápolom? Nem tehetem meg, nem hagyhatom magára… Az élet próbára tett.
Tettem, amit kellett, ápoltam a magatehetetlen anyámat. Olyan furcsa érzés volt, mintha én is átéltem volna a betegségét. Fájt látni azt a szenvedést, amin keresztül ment.
Egy évig szenvedett, vele én is. Kegyetlen érzés volt, én nem ezt akartam. Nekem talán jobban fájt. Aztán elment örökre. Az utolsó szavai még bennem vannak: “Köszönöm, hogy nem adtál otthonba és hogy ápoltál.”
Mindennek meg van a maga miértje, okkal történik minden. Elengedtem, megbocsátottam…
/Gyógyító írás – Éva/
Sokat tudhatsz meg önmagadról és az önértékelésedről is, ha átgondolod, hogy hogyan kezeled a stresszes helyzeteket, hogyan csapódnak le benned, csak önmagadat okolod-e egy-egy kellemetlen szituációért, esetleg megpróbálod a teljes képet figyelni? Ha kíváncsi vagy mik lennének a válaszaid ezekre a kérdésekre töltsd ki ingyenes stresszkezelő munkafüzetünk!